Gillian Flynn - Holtodiglan

Egy meleg nyári reggelen a Missouri állambeli North Carthage-ben Nick és Amy Dunne ötödik házassági évfordulójára készülődik. A romantikus reggeli után a jóképű Nick okos és csodaszép felesége eltűnik. Nickre egyre nagyobb nyomás nehezedik a rendőrség, a média, valamint a lányukért elvakultan rajongó szülők részéről. Nick pedig valamiért folyamatosan hazudik és különösen viselkedik: furcsán ködösít és láthatólag

megkeseredett – de valóban gyilkos? Amy naplója és Nick elbeszélése egy szépen induló, ám fokozatosan megromló kapcsolat klausztrofób, nyomasztó világába nyújt betekintést. A kérdés csupán az, ha nem Nick a tettes, akkor hová és miért tűnt el a szépséges feleség? És vajon mit rejt az ezüstpapírba csomagolt doboz a gardrób hátuljában?

 

 Ezennel pedig bátorkodunk elétek tárni a Könyvturi első vendégírását Lidércke tollából!

Nehéz úgy írni erről a könyvről, hogy ne spoilerezze szét az ember a kritikát, mert az a része, amiről lehet spoilermentesen beszélni, nem érdekes, ahol meg elkezd érdekessé válni, hát pont ott van a csavar a történetben. Így aztán a könyv felépítését követve két részre szedtem a kritikám is: egy lájtosabb ismertetőre-kedvcsinálóra – mert hogy igen, érdemes elolvasni! –  de aztán a figyelmeztetésen túl egy jóízű csobbanással belemerülünk mindabba a szennybe és sötétségbe, amit a regény a párkapcsolatokról állít, és ehhez bizony tudni kell a cselekmény részleteit.  Előnyben, akik már olvasták a könyvet vagy látták a filmet.

A regény bár thrillernek van álcázva, kötelező nyomozósdival és a jelenlegi divat szerint elmaradhatatlan pszichopatával, de ez ne tévesszen meg senkit. Valójában a házasságról szól. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy többet tudunk meg belőle erről az intézményről, mint akármelyik romatikus opuszból, self-help könyvecskéből, de esküszöm, még a pszichológiával kapcsolatban fellelhető szakirodalmi művek némelyikén is túltesz.

Az alapszituáció szerint van egy lényegében jó szándékú, igaz, kicsit elveszett-eltévelyedett, harmincas főhősünk, Nick. És van az ő felesége, a szépséges és csodálatos Amy. Mivel a könyv egyes szám első személyben íródott, ráadásul váltakozó szemszögből (hol Amy, hol Nick beszél hozzánk), így persze nem mindenkiről derül ki az elején, hogy valójában ki kicsoda-micsoda…

A könyv Amy eltűnésével indul, amelyről Nick számol be nekünk. Az ő szemével látjuk a felforgatott nappalit, ahonnan eltűnt (elrabolták, sugallja a helyszín) a felesége, és a nyomozás kezdeti lépéseit. Közben a narráció néha átvált Amy naplóbejegyzéseire, amelyekből a Nickkel való találkozásukról, a tökéletes New York-i  életükről, majd a válság miatt a munkájuk elvesztéséről, vidékre költözésükről, magyarul az eltűnés napja előtt történtekről kapunk háttérinformációt. És Amy naplóbejegyzéseit olvasva közben felébred bennünk a gyanú: mi van, ha Nick ölte meg Amyt? Mi van, ha Nick egy megbízhatatlan narrátor - volt már rá példa Agatha Christie regényekben, nem? - és nem mond el mindent nekünk, az Olvasónak?

Ez a gyanú csak megerősödik, amikor az események előrehaladtával egy ponton Nick bevallja: neki bizony szeretője van. Eddig nem említette, igaz, hisz tudta, hogy rossz fényt vetne rá...

Figyelem, innentől SPOILEREK következnek! De durván ám. 

Nick egyre gyanúsabbá válása eltart a könyv közepéig, amikor előlép az igazi Amy: az addigi naplóbejegyzésekből kibontakozó naiv, ostobácska háziasszony csak egy gondosan kreált álarc volt. Valójában Amy már több mint egy éve tud Nick viszonyáról, és azóta terveli a bosszúját: a saját eltűnését, amelynek körülményeit úgy alakítja, hogy minden jel arra mutasson, gyilkosság történt. És a férj a tettes. Természetesen.

El kell mondanom, hogy innentől - az igazi Amy megjelenésétől - kezdett számomra érdekfeszítő, letehetetlen lenni a könyv. Noha Amyvel nem lehet teljesen, tiszta szívből szimpatizálni, mégis talán a legszimpatikusabb - de mindenképpen a legszórakoztatóbb - karakter a regényben. A legjobb beszólásai neki vannak:

 "Mindez elkerülhető lett volna, ha kevésbé vagyok csinos."

"Nem, mintha a szerelem verseny lenne, de nem látom értelmét együtt lenni, ha nem ti vagytok a legboldogabbak."

A ’jófej’ csajokról szóló monológja pedig már klasszikussá nőtte ki magát:

“Jófej Csajnak lenni azt jelenti, hogy dögös, okos, vicces nő vagyok, aki imádja a focit, a pókert, a disznó vicceket és a böfögést, aki videojátékokat játszik, olcsó sört iszik, imádja a szexet hármasban és análisan, és úgy tolja a szájába a hot dogokat és a hamburgereket, mintha a világ legnagyobb kulináris gruppenszexét élvezné, miközben valahogy tartja az XS-es méretet, mert a Jófej Csajok mindenekelőtt dögösek. Dögösek és megértőek. A Jófej Csajok sosem dühösek; ők csak szomorkásan, szeretettel mosolyognak, és hagyják, hogy a pasijuk azt tegyen, amit akar. Tessék, szarj a fejemre, engem nem zavar, én vagyok a Jófej Csaj.

A férfiak tényleg elhiszik, hogy ez a lány létezik. Talán az téveszti meg őket, hogy annyi nő hajlandó eljátszani, hogy ilyen.”

Aztán felteszi a logikusan következő kérdést: mikor fogják a pasik eljátszani, hogy szeretik Jane Austent, vagy érdeklik őket,  mondjuk, az otthoni gyertyaöntés rejtelmei?

És igen, minden hideg számítása és állandó játszmázása ellenére is együtt tud Amyvel érezni helyenként  az olvasó, és szerintem ebben rejlik  Gylliann Flynn zsenialitása: mindkét fél igazát látjuk.

Nick, ahogy Amy is megfogalmazza, átlagos, gyáva, gyenge férfi. De nem gyilkos. Bár pár rémálomszerű napot nagyon is, de méreginjekciót nem érdemel.

Ami a legjobban tetszett, és Flynn tehetségét leginkább megmutatja, hogy tulajdonképpen úgy nagyszerű ez a könyv, hogy az ügyeletes pszichopatát leszámítva egyetlen szerethető karakter sincs benne. A mellékszereplők többsége kifejezetten bőrviszketést okozóan irritáló. Kezdve Amy pszichológus szüleivel, akik az általuk írt gyerekkönyvek főhősét a lányukról mintázzák, át az Amyért túlzott odaadással rajongó anyucipicifiáért (Desit nyálas ragaszkodása annyira utálatos, hogy az olvasó/néző szinte fellélegzik, mikor legyilkolják), a sort bezáró szeretőig, a faros-bögyös, "otthonos kinézetű" Andy-ig. Elismeréssel adózom az írónőnek, mert ennyiféle kretént kitalálni nem lehetett egyszerű munka.

És mégis működik. A végére elhisszük, hogy Nick és Amy, Amy és Nick egymásnak teremtetett, nem véletlenül házasodtak ezek ketten össze. Ahogy a feleséggyilkosokat védő sztárügyvéd megfogalmazza:

"Maguk ketten a legelcseszettebb pár, akivel valaha találkoztam, pedig kifejezetten elcseszett párokra specializálódtam."

Mert igaz, hogy Amy egy állandóan versengő, kényszeresen tökéletes ribanc, és Nick egy  hazug, gyáva seggfej, de épp ezért megérdemlik egymást. Egy házasság végül is akkor tud hosszú távon működni, ha egyik megérdemli a másikat, mindegy, hogy a szó pozitív vagy negatív értelmében. Ha egyik sem érzi jobbnak - vagy rosszabbnak - magát a másiknál. Nick ezért jut végül arra a következtetésre, hogy Amy minden elképesztő húzása ellenére sem tudna mással lenni:

„Mostanra már nem tudom elképzelni a történetem Amy nélkül: ő az én örök ellenségem.
Egyetlen, hosszan elnyúló, rémisztő tetőpont vagyunk.”

 Amy mindezt persze sokkal egyszerűbben és találóbban fogalmazza meg:

“Én vagyok a ribanc, aki férfit csinál belőled.”

Amit pedig az Ördög egybekötött, ember szét nem választhatja. Ámen.

SPOILER vége

Összefoglalásként tehát...

Olvasd el, ha:

-          Szereted a bűnügyi sztorikat és a thrillereket

-          Nem rettensz vissza a párkapcsolatok sötét oldalától

-          Szórakoztatónak/ lebilincselőnek/ elbűvölőnek találod a pszichopaták észjárását és válogatott galádságait

Ne olvasd el, ha:

-          A lelkivilágodhoz inkább az Aranyhaj és a nagy gubanc áll közel. (Bár akkor csodálom, hogy eddig jutottál a kritikában.)

-          Idegesít, ha egy könyvben egyik karakterrel sem igazán tudsz azonosulni

-          A házasság/párkapcsolat mint téma teljesen hidegen hagy

Végezetül néhány szó a filmről. Mert érdemes szólni a filmről is, ugyanis ritkán fordul elő, hogy jobban sikerüljön, mint a könyv, amit feldolgoz, de itt most ez a helyzet. Félreértés ne essék, összességében a könyvre is adnék az ötből három és felet (ez nálam a ‘jó’ kategória), de a filmet mindenképpen érdemes megnézni, ha csak másfél órát szánnál erre a történetre. Feszesebb és intenzívebb a regénynél, a színészi játék pedig rengeteged ad hozzá. Ben Affleck nem a kedvencem, de el kell ismernem, hogy Nick szerepét mintha rá írta volna Flynn. Rosamund Pike pedig, ezt garantálom,  halálodig kísért majd.