Life | ライフ

No igen, az előző kritikám után a belső hangom megkínzottan könyörgött egy ilyen posztért, úgyhogy most ilyen is lesz. Mert ilyen kis kell.

Jay Asher Tizenhárom okom volt c. könyve a tinédzserkor megpróbáltatásairól, a depresszióról és öngyilkosságról szól, és így kapcsolódunk mai témánkhoz, a Life-hoz.

Mivel gyanítom, hogy kevesebben ismeritek ezt a japán doramát, mint a fentebb említett könyvet, ez nem is inkább egy beszámoló, hanem egy ajánló adott témában. SPOILER itt-ott előfordulhat.

megjegyzés: mivel az ázsiai doramák annyira még nem elterjedtek Magyarországon (persze, ez nézőpont kérdése), ezt vegyétek egy kísérleti cikknek.

a  t ö r t é n e t r ő l

Ez egy 11 részes japán dorama, ami tökéletesen bemutatja a témakörünket – habár itt kifejezetten az iskolai bántalmazásokról van szó. A főszereplő Shiiba Ayumu egy átlagos alsó középiskolás lány, éppen a felvételi jelentkezés küszöbén áll legjobb barátnőjével együtt. (Azok kedvéért, akik nem ismerik a japán iskolarendszert, gyorstalpaló: a 6 év általános után először az úgynevezett alsó középiskola következik, ez 3 év, majd a felső középiskola, szintén 3 év).

Már itt elkezdődnek a bajok; Ayumu ugyanis bejut az áhított iskolába, míg barátnője nem, aki ezek után öngyilkosságot kísérel meg. (Japánról azt is tudni kell, hogy a felvételi vizsgák miatt nagyon nagy teher nehezedik a diákokra, nehéz a tananyag, magasak az elvárások és éppen ezért sok a pszichés problémákkal küzdő fiatal, az öngyilkossági arány is magas).

Ayumu az iskolában hallgatag, nem barátkozik senkivel, de egy Anzai Manami nevű lány felkarolja, bekerül a baráti körébe és népszerű lesz. A baj akkor kezdődik, amikor a lány számára világossá válik, hogy Manami miként bánik a barátaival – akiről úgy gondolja, vétettek ellene, azokat megbünteti.

Ayumu is a célkeresztbe kerül, önhibáján kívül. És ugyan úgy, ahogy a Tizenhárom okom voltban is, itt is egy csúnya pletyka indítja el a lavinát (ami mögött egy sokkal csúnyább valóság áll). Ayumunak innentől kezdve egyre nehezebb feladattá válik az iskolába járás, mert hamarosan nem csak Manamival áll szemben, hanem az egész osztállyal, de még a tanáraival is. Időközben persze szert tesz két barátra, de ez sem könnyíti meg a helyzetét, sőt. Végül Ayumu fejében is megfordul, hogy véget vessen az életének.

És itt jön képbe az, ami miatt az egész cikket megírtam, hogy vissza tudjak kanyarodni (igen, megint) Jay Asher könyvéhez. Mert amíg ott néha úgy éreztem, Hannah felsorolt okai nem elég erősek az öngyilkossághoz, addig Ayumué épp ellenkezőleg. Az osztály kiközösíti, tönkreteszik a könyveit/padját/cipőit/ebédjét, bezárják őt a szeméttárolóba, ragasztót kennek mindenére, majdnem lenyomnak 100 db tűt a torkán, emellett pedig Manami gyengeelméjű, perverz fiúja is terrorizálja (egy ízben majdnem meg is erőszakolja). Ráadásul Ayumunak még a családjával való kapcsolata sem épp felhőtlen, és akkor ugye a nehéz, elvárásokkal túlfűtött iskola is a vállára telepszik. Meg az a jó szigorú japán légkör.

Ayumu csapdába esik, és hiába könyörög segítségért, senki nem hallja meg.

a  k a r a k t e r e k r ő l

Ayumu egy olyan szereplő, akivel, azt hiszem, mindenki azonosulni tud. Szerethető, sajnálható és vele együtt szenvedjük végig az eseményeket, miközben Manamit a pokolra kívánjuk.

Manami egyébként nem az a sokrétű gonosz, akit esetleg várnánk – ő szimplán csak gonosz. Nem kell túlragozni, nincs rá indítéka sem, a természetéből adódik, hogy ilyen, meg persze abból, hogy egy elkényeztetett, gazdag kis fruska, aki megteszi ezeket a dolgokat, egyszerűen azért, mert megteheti.

Sonoda Yuuki az egyik srác, aki végül Ayumu közeli barátja lesz, és így megismerhetjük az ő történetét is, ami nem kevésbé sötét. De jól nyomon követhető egy erős karakterfejlődés – bár, valójában talán csak Manami az, akinél nincs semmiféle jellemfejlődés a történetben. Viszont, azt kell mondjam, Sonodát nem igen sikerült megkedvelnem, mert eléggé idegesítő karakter.

Egy másik fontos szereplő pedig Hatori Miki, akit viszont a szívembe zártam. Mindenki életébe kellene egy Hatori Miki.

Az osztály nem egy diákját egyébként fel tudtam volna pofozni a viselkedésükért. Mindig annak az oldalán állnak, aki éppen „nyerésre áll” – aki általában a bántalmazó, és nem az áldozat -, és ez undorító, de azt hiszem, nagyon jól ábrázolja a valóságot. Sajnos.

a  h a n g u l a t

Depresszív. Sötét. Kellemetlen. De beszippant, és a mazochista hajlamú embereket mágnesként vonzza. Ha az ember olyan, mint én (azaz nekiül, és addig nézi folyamatosan, amíg bele nem fullad), most nem fog kellemesen csalódni, mert ez nem az a sorozat, amit egyben le lehet nyelni. Meg kell rágni és emészteni.

A zenéjére külön kitérnék, mert az valami fantasztikus, és aki a film után összetalálkozik vele, annak automatikusan lesz egy görcs a gyomrában tőle.

Nem véletlen, hogy a japánok foglalkoznak ezzel a témával, mivel a nagyon szigorú iskolarendszer miatt sok az iskolai bántalmazás, az öngyilkosság, vagy egyszerűen csak a pszichopata tizenéves. Persze, ez nem csak a japán világ sajátja, hanem az egész világé, a sorozat viszont a lehető legnyersebb formában vissza is adja mindezt.

A történet egy manga feldolgozása, ami, ha érdekel, itt elérhető:
[x]