" Egy elvarázsolt erdőben élt egy egyszarvú - az utolsó a világon. Amikor útnak indul, hogy meglelje a többieket, egészen másfajta társakat talál: Smendriket a varázsolni képtelen varázslót, és Zsémbes Marcsát, aki lány korában unikornikornisokról álmodott. Együtt lépnek Zordon király birodalmába, és az egyszarvú soha többé nem lesz már ugyanaz, mint aki egykor volt... Az utolsó egyszarvú örök mese csodákról, a veszteség fájdalmáról és a szerelem erejéről. Peter S. Beagle híres, mágikus regény 1986 óta töretlenül a legjobb fantasy könyvek között szerepel és több nemzedék kedvencévé vált. A könyv a második magyar kiadása új fordításban jelenik meg és a Két szív című folytatást is tartalmazza"
Mostanában tízből tizenegy esetben olyan nézni/látnivaló kerül a kezem közé, illetve a szemem elé, ami szépen, kedvesen, lágyan belepasszíroz a betonba, majd ütvefúróval darabokra szedi a szívem, és még úthengerrel is átmegy rajtam, hogy érezzem a törődést. Ez csak akkor ölt kissé WTF? jelleget, mikor a templomban is a prédikáció témája a szenvedés.
Én meg persze élvezem, mert hát mazohista lelkemnek jólesik effajta fájdalom amit az adott mű felett érzek.
Ezt a történetet még könyvtárban olvastam, és a végén úgy szédölögtem, mint valami mérgezett egér és valami fantasztikus deliriumban láttam mindent, mert ennyire bennem maradt a történet képe. Vagyis hát festmény, mert amit az író a szavakkal művel, hát az egyszerre felemelő, elgondolkodtató, de mindenekelőtt annyira szines, hogy bármilyen fizikai képrevitel csak ronthat a belső mozi élményén. Tudom, hogy van belőle rajzfilm, amit szintén a lehetetlenséggel határos megszerezni, de valahol örülök is neki, hogy nem tehettem rá a mancsom, mert biztos, hogy nem lenne ugyanolyan élmény, mint olvasni.
Most viszont egyik könyvvadászatom során véletlenül megpillantottam, és a magamévá tettem, mert a fülszöveghez híven ritka egy állat. Aztán már az utcán olvasni kezdtem, sétálva, mert hát olvasni is csak extrémen, de miután világossá vált számomra, hogy haza is szeretnék érni, kelletlen sóhajjal a táskába süllyesztettem, de este már fülig bele voltam temetkezve és se nem láttam, se nem hallottam. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy gyászosan gyorsan hagyom magam lekenyerezni, de ez a könyv nem engedett meg semmiféle orrhúzást, mert annyira lélegzetelállítóan van megirva. Bár ivós játékot lehetne játszani a jelzőkre, melléknevekre és ilyen díszítős akármikre, de a második fejezetre mindenki csontrészeg lenne, viszont egyáltalán nem zavaró, sőt! Ezt csak így és ebben a formában működőképes, lép ki a saját dimenziójából, van jónéhány kikacsintás az olvasóra, engem mindig megijesztettek, bár fogalmam sincs miért. Talán mert olyan visszavonhatatlnság-illatuk volt, nem tudom.
A csavar ott bújkál, hogy ez akár egy átlagos, utazós fantasy sztori is lehetne, de nem az. Félig a nyelvezete teszi különlegessé, aminek örök szerelem vallottam, félig pedig a szereplők.
Az egyszarvú nem az a fehér ló, homlokán egy szarvval, nála sokkal kecsesebb, szebb és persze hiúbb is, bár van mire. A társa lesz egy szerencsétlen varázsló, megy asszony, és persze megtalálják a Vörös Bikát, a többi egyszarvút és kiszabadítják, és mindenki él, de én nem győztem sirni a vége felett. Azaz sirtam volna, ha nincs EKKORA nagy csomó a torkomban.
Az elején az egyszarvú azért indul el, hogy kiderítse tényleg ő e az utolsó a fajából, de elfogja egy vén banya. Itt ismerkedik meg Smendrikkel, aki kiszabadítja, aztán elszabadul a hárpia is, az egyszarvún kívül az egyetlen igazi teremtmény, és ők ketten menekülnek. Aztán a későbbiek során csatlakozik hozzájuk Marcsa is, aki egy erdei rablóbanda tagja, akik amúgy Robin Hood-nak hiszik magukat, de nem azok. Az ő történetük csak még egy fájó pont az egészben, de azért tanulságos is.
Bár Smendrik nem nagyon kedveli Marcsát, azért a regény vége felé már jól kijönnek, é igen Smendrik is megtanul varázsolni, úgy igazából, de előtte még szólnom kell arról, hogy végre nem idegesített a szerelmi szál! Pedig volt benne királyfő, meg királylány, ez útóbbi a lánnyá változott egyszarvú, vagyis Amaltea úrnő.
Ami különösen széppé tette ezt a kapcsolatot, hogy mi tudtuk azt, amit a kiráyfi csak később: a kapcsolat halálra van ítélve. De mégis jó lenne ha együtt maradnának, és ez a veszteség csak tovább szépíti. A királyfi, eleinte egy unatkozó kölyök, aki beleszeret Amalteába, és a kedvéért hőssé válik, szörnyeket győz le, és nem érti, hogy miért kerüli mégis a lány. Hiszen ő csak ehhez ért, mást nem ismer, de Marcsával elbeszélgetve úgy dönt, hogy akkor inkább verseket ir, és csak távolról csodálja, de végül mégis egymásra találnak, de aztán a Vörös Bika, meg úgy általában az egyszarvú miatt szét kell válniuk, de Amaltea mindig ott lesz az egyszarvúban. Kövezettek meg, de nekem ez jobban bejött, mint a Rómeó és Julia.
El kell ismernem, hogy néha valóban hajlamos egy hippi lázálmára hajazni, de pont ettől olyan veszett különleges és hát ízig-vérig mese. A Két szív nincs ennyire elszállva jelzőkkel, de csessze meg, ez is megríkatott. Igazából egy kislány szemszögéből olvashatjuk, (ez így egy hülye szóösszetétel), aki elmegy a királyhoz, hogy ráveszi ölje meg a falujukat terrorizáló griffet. Természetesen ez így is lesz, de a király meghal, viszont Amaltea visszajött elbúcsúzni. Én nem tudom, hogy van-e folytatása, de legyen. Mostazonnalrögtön. A legszebb és legfájdalmasabb dolog itt az volt, hogy a királyt emlékeztetni kellett arra, hogy ki is ő. Kicsit Gyűrük Urás, de nem gonosz a tanácsadó egyszerűen a király lett öreg.
Rengeteg gyönyörű mondat van ebben a két kötetben és persze, hogy pont nincs nálam, így nem tudok irni, a neten meg bosszantóan kevés van fent, szóval most mindenki induljon el egyszarvú vadászatra, de vigyen magával csengőt, szalagot, tükröt, mert enélkül még kevesebb esélye van a találásra. Ajánlom mesefüggőknek, a fantasy szerelmeseinek és akik el akarnak veszni egy élő, lélegző világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése