John Fowles - A lepkegyűtjő

"Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totó főnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy – akár a lepkékben – gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja."
(moly.hu)

Megint ott tartok, hogy betábláztam magam a rengeteg olvasnivalóval, amikor szó szerint a házunk előtt termett egy ládányi könyv - krimik, főleg. Beletúrtam, és kikaptam ezt, csak úgy találomra, mert furcsa a címe és ritka csúnya a borítója (egy csodás piros, nem ez a fehér), és biztosan izgalmas lesz.

Nehéz erről a könyvről írni, mert eléggé vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Körülbelül két órája fejeztem be, úgyhogy még friss az élmény, és talán ez a baj. Le kellene ülepednie, de muszáj írnom róla. Most.

 A regény négy részből áll. Az első Ferdinand szemszögéből íródott E/1-ben (aki valójában Frederick), úgyhogy betekintést kapunk a gondolataiba, az észjárásába. Lepkéket gyűjt, magának való, antiszociális huszonéves férfi, és könnyen rámondhatnám, hogy átlagos, de nem az. Ó, de mennyire, hogy nem!
Eleinte teljesen normálisnak tűnik, de szépen lassan rájövünk, hogy valójában nem az, mégis, ahogy a saját szavaival leírja az eseményeket, érezzük, hogy számára ez a normális. Ahogy él, ahogy gondolkodik, amiket tesz.

Ferdinand ártatlan, néhol igazán gyerekes személyiség - leszámítva persze, hogy hetekig készül egy lány fogságban tartására, akit aztán el is rabol szépen, de még ekkor is irtózik az erőszaktól. Csak, ha nagyon muszáj, folyton ezt ismétli, és próbálja elkerülni, hogy fizikailag bántsa a lányt. Na meg lelkileg is, mert Ferdinand hiszi, hogy Miranda idővel majd megérti őt, és belátja, hogy Ferdinand nem is cselekedett rosszat, a végén pedig boldogan élnek együtt, amíg meg nem halnak. 

Ez a rész szinte olvastatja magát. Közben az ember néha elgondolkodik a saját moralitásán, meg úgy általánosságban az épelméjűségén. Mert olvasás közben, Ferdinand szemszögéből nézve ha helyesnek nem is, de mindenképpen elkerülhetetlennek, logikus dolognak tűnik mindaz, amit Ferdinand tesz. Fowles bele erőszakol minket ennek a beteg, de ártatlan embernek az agyába, és képtelenek vagyunk másképpen gondolkodni, mint ő.

Aztán ott van a második rész, ami viszont épp az ellentéte az elsőnek, mert Miranda szemén át látjuk ugyan azokat az eseményeket. És igen, ez a könyv gyenge pontja, a második rész. Eleinte nagyon tetszett, hogy a lányt is jobban megismerhetjük, főleg, mivel ez nem egy eseménydús, izgalmakkal átszőtt regény, sokkal inkább lélektani. Ez a második részre kifejezetten igaz. Miranda ugyanis művésztanítvány, festő, hogy pontos legyek, és rengeteg filozófiai monológot tart az életről, magáról és az általa ismert emberekről. Ez részben jó, mert ha valóban ugyan azt írná le Fowles, mint az első részben, hiába a másik szemszög, unalmas lenne. De azt kell mondjam, néha így is az volt. Miranda ugyanis sorra elmeséli a nem régiben megismert barátait, a félbehagyott életét, de úgy kezd bele, mintha mi is tisztában lennénk a nevekkel, meg úgy mindennel, amiről beszél. És egészen addig, amíg bele nem rázódunk az ő történetébe, kicsit zavaros és sok. 

Rengeteget beszél egy bizonyos G.P.-ről, aki szintén festő, és nem tudja eldönteni, hogy szerelmes-e belé vagy sem. És minden alkalommal, amikor a lány visszatért erre a pasasra, csak sóhajtottam egyet, mert G.P.-t nem, hogy nem kedveltem meg, hanem legszívesebben bekiabáltam volna Mirandának, hogy "ez most komoly?".

Amikor nem a múltjáról beszélt, akkor az első rész eseményeiről. Itt néha érdekes volt újra olvasni mindent, mert itt ismerhettük meg igazán a lányt, hogy mennyire megjátszotta magát Ferdinand előtt, de összességében a második rész a regény gyenge pontja.

A harmadik és a negyedik rész össz-vissz 30 oldal, de ismét Ferdinand mesél. Az ő részei fantasztikusak. 

Az utolsó rész feldühített. Tehetetlennek éreztem magam, és a vége miatt annyira zseniális - részben. Részben meg Ferdinand miatt.

Rajtuk kívül nincs más hús-vér szereplő a könyvben, csak említve vannak, emlékekben jönnek elő, de nincsenek mozgatva. A helyszín is elég korlátozott, ettől eléggé sajátságos a hangulata (néhol klausztrofób?). Az egész történet elgondolkoztatja az olvasót, megkérdőjelez igen fontos dolgokat benne, rengeteget beszél a művészetről, a vallásról is néhol (Miranda beszél róla, hogy pontos legyek).

"Folyvást alkotnod kell. És cselekedni, ha hiszel valamiben. Ha fecsegsz arról, amit teszel, az ugyanaz, mint olyan képpel nagyzolni, amit egyelőre csak meg akarsz festeni. Ez megbocsáthatatlan."

"Ma is az az elvem, de beláttam, ha az ember életben akar maradni, szögre kell akasztani az elveit. Azzal nem megyek semmire, ha vakvilágba várom a jó szerencsét, a gondviselést, vagy azt, hogy megszán az Isten. Cselekedni kell és küzdeni önmagamért."

Részben negatívumként éltem meg, hogy a könyv tele van elképesztő mennyiségű irodalmi és művészeti utalásokkal, de egyik sincs megmagyarázva, még egy fél mondat erejéig sem. Miranda például Calibannak hívja Ferdinandot, de nem említi meg, miért. És habár Caliban A vihar c. Shakespeare darab egyik szereplője, talán nem mindenki van ezzel tisztában, de persze ennél sokkal kevésbé ismert utalások is vannak benne bőven (jungi filozófia, ismert és ismeretlen festők nézetei, de pártok és izmusok is, egyszóval: minden).

És mivel a regény a fogva tartásról szól - Ferdinandról szól és Mirandáról -, nehezebb olvasmány, mint amilyennek tűnik. Mégis hamar ki lehet olvasni, utána pedig szépen végiggondolni mindazt, amit kaptunk Fowles-tól.

Pontozás:
Történet: 4/5
Karakterek: 5/5

A könyv adatai:
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Oldalszám: 376
Kiadás: 1963