Azt hiszem, sokunk életének masszív része volt a Harry Potter könyvsorozat, és nem én vagyok az egyetlen, aki várta a Roxforti levelét (ami sosem jött meg, köszönjük, Voldemort). A történet sok dologra megtanított minket, rengeteg kalandot és élményt adott át, és egy csodálatos világba kalauzolt el. Mikor vége lett, mindenki szomorú volt egy kicsit, úgyhogy lelkesedés övezte a bejelentést, hogy jön a következő könyv.
Amíg meg nem jelent....
Szeretnék előre figyelmeztetni mindenkit, hogy az egyetlen pozitívum, amit a könyvben találtam, az a borító, illetve a pillanat, mikor végre elfogytak az oldalak. Főleg, amikor elfogytak az oldalak.
A mű egy színdarab szövegkönyve, amivel nem is lenne akkora baj, hiszen hamar meg lehet szokni a formátumot, én egyébként is edzett vagyok a szövegkönyvekkel, szóval ez még nem vészes. Az viszont igen, hogy szerintem maga a történet nem színpadra való, hagyományos regényként jobban működhetett volna - akkor talán jobban ki lehetett volna fejteni a problémákat, és megértettük volna, hogy ki, mit, minek, miért - így viszont nagyon nem. Mindent a szánkba rágnak (többször, nehogy a tisztelt közönség elsikkadjon az erkölcsi mondanivaló felett), hiteltelen, és sok esetben rettenetesen karakterhűtlen az egész.
Az alaptörténet Harry fiáról, Albus Severus Potterről szól, akinek rossz a kapcsolata apucival, ezért úgy dönt, hogy majd segít, ha random megmenti a világot. Persze, ehhez kell egy alapkonfliktus is, szóval eltervezi, hogy megmenti Cedric Diggoryt a haláltól. Hogy hogyan? Hát az egyetlen fennmaradt időnyerővel, amit olyan simán kilopnak a Mágiaügyi Minisztériumból, hogy öröm nézni.
A dolog persze elindít egy lavinát, amit helyre kell hozni, és mikor az ember azt hihetné, hogy már vége van a történetnek, jön egy kisebb csavar, és megint baj van. Sokkal többet, azt hiszem, nem mondhatok el spoiler nélkül, pedig annyi mindent szeretnék. Alapvetően viszont a történet egy az egyben sántít, nincs megalapozott motivációja a szereplőknek, Harry, Hermione és Ron ráadásul saját maguk paródiájának tűnnek sokszor.
Albus legjobb barátja Draco Malfoy fia, Scorpius lesz, úgyhogy azonnal van oka a színdarabnak az orrunk alá dörgölni megint (körülbelül öt oldalanként), hogy mennyire nagyon fontos a barátság - azt leszámítva, hogy ez már kissssséééé túl megy a barátságon. Kissé. Egy egészen pici homok került csak a gépezetbe.
A két fiú karaktere amúgy nekem nagyon felületes (leszámítva sírig tartó románcukat), és Albusról leginkább csak azt tudni, hogy nem akar a híres Harry Potter fia lenni, és hogy elnyomva érzi magát. Igazából csak végighisztizi az egészet, miközben Scorpius élettörténete milliószor drámaibb és érdekesebb (na, abból igazán badass sztorit lehetne rittyenteni!), ráadásul Scorpiusnak több oka lenne a nyafogásra is, mégsem teszi. Az másodlagos, hogy Harry Potter történetét is jobban ismeri Albusnál.
Harry nekem unszimpatikus volt, sok olyan dolgot művel, ami a saját személyének mond ellent, de ugyan így Ginny, Hermione, Ron, Malfoy, Piton és Dumbledore is (igen, mindenki). Hát de Draco, rajta igazán kiborultam. Az egész karaktere furcsa, és mintha ő sem lenne tisztában saját magával.
Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy ez az egész olyan, mint egy rosszul megírt fanfiction - a Merengőn jobbakat talál az ember, nem is nagyon kell keresni. A legnagyobb baj az, hogy volt ebben pár jó gondolat/ötlet, itt-ott visszaköszönt Rowling anyu zsenije, de a színdarab nem engedte meg, hogy bővebben kifejtse, vagy hogy élvezhető módon tárja elénk. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog ez a dolog működni a színpadon, mert így nekem kifejezetten élvezhetetlen volt, és életem egyik legnagyobb csalódása. Könyvként még jó is lehetett volna. Talán. Bizonyos részei/elgondolásai. Így viszont kár azért a rengeteg fáért, amit kivágtak a könyvhöz.
Alapvetően olyan gyors jelenetváltások vannak benne, hogy tényleg nem tudom, ezt színpadon hogyan oldják meg anélkül, hogy zavaró lenne. Sok színdarabot láttam már, de ez egy új élmény lesz, az biztos. Mondjuk a varázslatok kivitelezésére is kifejezetten kíváncsi leszek, főleg a százfűlé-főzet használatára.
Ééééés most egy kis SPOILERES rész azoknak, akik elég bátrak vagy már olvasták a könyvet. (Mert nem tudom megállni, hogy le ne írjam ezeket a gondolatokat.)
Most komolyan, emberek, Dumbledore sírva mondja el Harrynek, hogy mennyire szerette őt, és hogy csak védeni próbálta? Dumbledore zokogva ömleng? Wtf?
És nincs az az alternatív univerzum, ahol Piton ilyen lenne, mint amilyennek itt leírták. Ennél a résznél ráadásul folyton a Shrek 3 jutott eszembe. Ugyan már, lázadóvezér Piton, aki mosolyog és poénkodik?
Aztán ott van Delphi Diggory (Egyébként is. Miért éppen Cedric? Annyi más ember lehetett volna. Miért.Éppen.Cedric?)
Rendben, fogadjuk el a tényt, hogy Voldemortnak, aki végtére is csak ember volt (akármekkora roncs is), voltak nemzőképes spermái, illetve annyi embersége, hogy összeromantikázzon Bellatrixszal egy holdfényes éjszakán. Szóval fogadjuk el, hogy van egy lánya. De hogy az a leányzó azért csinálja ezt a hatalmas galibát, hogy találkozhasson a világuralomra törő, cseppet sem ép elméjű, Hitlerrel vetekedő apucival, az már nekem sok. A könyv végén kezdett kicsit fellendülni a történet, és kezdtem azt érezni, hogy talán van ebben egy kevéske potenciál, de aztán mindent összetört az a csodálatos pillanat, amikor Deplhi azért könyörgött, hogy legalább láthassa aput. Mire számított? Hogy majd együtt uralják a világot, hétvégén meg vidámparkba mennek és apuci lő neki mézeskalács szívet?
SPOILER VÉGE
Számomra ez nem igazán volt élvezhető, és nem fogadom el kánonnak. Így, ebben a formában nem.
Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan élte meg az olvasást, mert bennem meghalt egy csodálatos gyerekkor emléke ettől a... könyvtől.
Ennél többet nem is tudnék róla írni, annyira megfoghatatlan és semmilyen az egész. Nem marad meg az ember fejében, hogy elgondolkodjon a jeleneteken vagy párbeszédeken, vagy egyáltalán bármin, azon kívül, hogy Rowling hogyan adhatta ehhez a nevét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése