Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

Tartalom:

"Egy szerelmes tinilány a zombik világában
Mary világában egyszerű szabályok uralkodnak. Ha élni szeretnél, nem hagyod el a faludat és nem lépsz be a Kezek és Fogak Erdejébe, a zombik közé…
A falu lakói életüket a közösségnek szentelik: elfogadják a Nővérek irányítását, buzgón szolgálják Istent, párt találnak maguknak és gyermeket nemzenek. A Föld utolsó túlélőiként kötelességük elfogadni sorsukat.
A faluban azonban rejtélyes események történnek, ráadásul Mary nem a neki rendeltetett férfiba szeret bele. Nincs maradása: elindul, hogy a védelmező kerítés túloldalán kilépjen az ismeretlenbe, és választ kapjon kérdéseire.
De vajon győzedelmeskedhet-e a szerelem, ha látszólag a halálról szól az élet?"


 

Az első, ami felkeltette a figyelmem, az a címe volt, na meg a borító, persze. Úgy vonzott, akár a mágnes, és mivel beteges hajlandóságot mutatok az efféle témák iránt, nem is volt kérdés, hogy azonnal lecsapok rá.

Semmit nem tudtam róla, így elvárásaim sem voltak vele szemben, ha csak az nem, hogy egy igazán jó zombis/disztópikus könyvre vágytam – amit félig megkaptam, félig viszont nem.

A történetről:

Mary egy faluban él a családjával, amit mindössze egy drótkerítés választ el az élőhalottak – Elátkozottak – seregétől. A Nővérek vigyázzák és óvják a falut, ők gondoskodnak mindenről számukra, így adott egy végletekig vallásos közösség, akik mindent a túlélésnek rendelnek alá.
Maryt egymás után érik a csapások, semmi befolyása nincs a saját életére. Megismerhetjük közben a rend szigorát és kegyetlenségét is, hogy a Nővérek mindennek a tudói, de persze semmit nem osztanak meg a falu lakóival. Az egész rend középkori hangulatot idéz, a hozzáállásuk, erkölcseik, módszereik, minden. Ez kifejezetten tetszett, mert ahogy belecsöppenünk a Nővérek közé Marynek hála, hirtelen az egész világ még zordabb és még hidegebb lesz.

Marynek egyetlen álma van, hogy eljusson az óceánhoz, amiről édesanyja mesélt neki gyerekkorában. A falu számára ugyanis a világ megszűnik létezni a kerítésen túl, csak az erdő van meg az Elátkozottak, de Mary szentül hiszi, hogy léteznek más túlélők is - de ezt a Nővérek foggal-körömmel tagadják. (Ez a könyv tökéletes példája annak, hogy kortól és eseményektől függetlenül a vallással egy egész népet irányítani lehet).

A könyv eleje nem éppen izgalmakkal teli, és egy ponton kissé el is bizonytalanított. De kitartottam, mert kíváncsi voltam, mi lesz ebből az egészből annak ellenére, hogy a könyv negyedétől kezdve számítani lehet bizonyok dolgokra - főleg, mivel már maga a f ü l s  z ö v e g is lelövi a poént, hogy azok bizony be fognak következni, Ryan mégis húzza-vonja az eseményeket. Ezzel persze nincs feltétlenül baj, mert szép betekintést nyerünk, hogy milyen az egyszerű élet ebben a közösségben – ott, ahol a halál mindennap körülveszi az embereket, ahol az Elátkozottak nyögései-hörgései megszokott alapzajjá válnak. Az egész könyvnek sötét és reményvesztett hangulata van már az első mondattól kezdve, ami a végére még tovább fokozódik.

A központi kérdés is pont ez: a remény/reményvesztettség, a hit. Hogy van-e valami az erdőn túl? Vannak-e más túlélők, más falvak? Hogy a szerelem fontos-e a túléléshez, hogy hinni kell-e benne?

És így rá is térünk egy fontos részére a történetnek: a romantikára. Ami igenis kell bele, mert még ebben a világban is – vagy talán főleg itt – a szerelemnek fontos szerepe van, a szereplők ki vannak éhezve rá, és én kifejezetten szerettem benne. Amit viszont nem szerettem, az a főszereplő, Mary szenvedése Travis miatt, az a kétségbeesett és már-már szánalmas szerelem, amit a fiú iránt érzett.

Ez a fele volt az, ami visszaadta azt, amit elvártam ettől a könyvtől; hogy jó legyen.

A másik fele, na, az nem. Egyáltalán nem.

És akkor a karakterekről is egy picit:

Mary önző és sokszor – persze csak terápiás célzattal – felpofoztam volna, annyira nem viselkedett logikusan és életszerűen sem egyes helyeken (ez egyébként igaz a többi szereplőre is). Travis nekem például kicsit ellentmondásos volt eleinte, a végére viszont kezdtem kiigazodni rajta. Harry egy felszínes, semmilyen valaki maradt, és talán Cass volt a legjobban megírva. Igen, jobban, mint Mary, akinek az érzései egy nagy kavalkádként jöttek át, és kevésbé értettem őt, mint Casst.

Mary piszkosul rögeszmés, folyton csak az óceán, az óceán, az óceán, miközben olyan dolgokat titkol a többiek elől, amik létfontosságúak lehetnek – pl. a Gabrielle-el való „találkozását”. Hiszen ő maga is közli, hogy bárcsak elmondhatná, bárcsak beszélhetne nekik Gabrielle-ről, de kérdem én, hogy ott az ösvényen kolbászolva miért nem tette meg? Mi akadálya volt? Ryan talán ezekkel a belső vívódásokkal és titkokkal akarta izgalmasabbá tenni a cselekményt, de ha így van, akkor innen üzennék neki, hogy nem sikerült.

Nem kedveltem meg különösebben az ő karakterét, az egész lénye életszerűtlen volt ([SPOILER] mégis ki akarná önszántából saját maga levágni a saját a szerelme fejét, aki mindjárt zombivá válik?)

Arról ne is beszéljünk, hogy Mary folyton csak gondolkodik, mégsem jut soha semmire, úgy értem, s e m m i r e, és voltak helyek, ahol egyszerűen azt hittem, kitépem a hajam. Mert miután láttuk, hogy Gabrielle felír egy számot az ablakra, és láttuk azt is, hogy az ösvények meg vannak számozva, és mi már mind tudjuk, hogy akkor ez most össze akar kapcsolódni, Ryan hatalmas nagy szenzációnak akarja ezt beállítani nekünk, és fejezeteken keresztül próbálja felvezetni, miközben ilyen csodákat vet az ember orra elé:

„Mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutok: valamilyen kapcsolat van a

betűk és Gabrielle között.”

„[Gabrielle] Valamit mondani próbált nekem, amikor azokat a betűket az üvegre írta.”

Drága Mary, nem mondod komolyan?!

A vége felé pedig, mikor már réges-régen rájöttünk, minek vannak azok a nyamvadt számok az ösvényeknél, Mary tovább csillogtatja nekünk a logikáját:

„Olyan világos az egész, nem is értem, miért nem jöttem rá korábban. Az

ösvényeket megszámozták. És a számok között valamilyen összefüggésnek kell

lennie, csak rá kell jönnöm, hogy milyen rendszer szerint követik egymást.”

Elárulom, hogy a nagy összefüggés, a nagy titok az, hogy az I. számmal jelölt kapu az első. (És erre Shakespeare szonettjei alapján jött rá). Később még emlegeti, hogy "rájött a kódra, és a kód működik", de nincs semmiféle kód. Sehol. (Ha mégis van, akkor az nem derül ki számunkra, de mivel ez egy trilógia, még bármi lehetséges).

Az pedig már csak szőrszálhasogatás, hogy Ryan nagyon ritkán használja a „csókolózni” kifejezést, mert itt a szereplők „ajkai súrolták egymást”. Mindig. Minden körülmények között.

Mindent összevetve viszont azt kell, hogy mondjam, nem olyan rossz ez a könyv. A hangulata és a második fele kifejezetten tetszett a helyenkénti logikátlansága és a karakterizálás gyenge minősége ellenére is.

Kíváncsi vagyok a folytatásra, úgy őszintén, mert ennek a könyvnek a vége csak függ a levegőben, ráadásul nem is éppen erre számítottam, de bizakodó vagyok. más választásom amúgy sem nagyon van

Pontozás:
Történet: 4/5
Karakterek: 3/5

A könyv adatai:

Kiadó: Athenaeum Kiadó Kft.

Oldalszám: 300

Kiadás dátuma: 2010.