Mrozek: Özvegyek

Hogy ne csak a Győr közelieket bombázzam színházi ajánlóval, beszéljünk a Vác környékiekről is; január 30-án volt a Váci Dunakanyar Színházban az Özvegyek c. darab premierje, és éppen úgy esett, hogy ott voltam.

Szóval...

Hány szereplőt is számlált a múltkori darab? *fél szemmel beleles a Hajmeresztő kritikájába* Hatot.

Ollé. Itt is pont ennyi van. Hat. Két özvegy + két férj az ugye négy, egy pincér és egy harmadik hölgyemény, az összesen hat.

A Váci Dunakanyar Színház és a Nemzeti Színház közös produkciójáról van szó, Bakos-Kiss Gábor rendezésében, velük:

Első özvegy: Pikali Gerda

Második özvegy: Huzella Júlia

Harmadik özvegy: Fülöp Tímea

Első úr : Klem Viktor

Második úr: Mészáros András

Pincér: Szabó P. Szilveszter

(Na ugye, hogy ez is hat?)

Az egész előadás nem hosszú, mindössze 2x40 perc, de a legabszurdabb darab, ha nem is mind közül, de amit valaha láttam. Egy groteszk komédia két özvegyről, akik egy bárban/kávéházban/kocsmában (?) koktéljaikat szürcsölgetve és magukba tömve egy fél pékséget (fánkot, krémest, csokitortát [tejszínhabbal], kalácsot - de legalább nem volt később gond a vacsorára) a temetési szertartás után megbeszélik férjeik halálát. Közben persze kiderülnek itt mindenféle dolgok, gondolok itt szeretőkre, titkokra meg még több szeretőre, levelekre és halálozási okokra.

Az egész történetet, amit az első felvonásban kapunk, valójában a pincér köti össze, aki mindenbe beleüti az orrát, és szeret magában beszélni (meg táncolni). Az ő karaktere ugyan olyan abszurd (kezdem megszeretni ezt a szót), mint maga az egész darab, minden megnyilvánulása komikus, és nem lehet őt nem szeretni.

Na, és ha már szerethetőség: aki eddig nem szerette volna Szabó P. Szilvesztert (nincs olyan ember, aki nem szereti Szabó P. Szilvesztert), az ezek után meg fogja (még jobban); zseniálisat alakít, én minden mozzanatát imádtam (főleg a banánevést), de ahogy észrevettem, a közönség is.
Színészi játék tekintetében mindenki hozta az elvártakat. A pincérről igen, említettem már, hogy kifejezetten abszurd, de egyben látványos is - már amennyiben mondhatok ilyet egy karakterre. Már-már szürreális, akit nem lehet meghatározni, és habár itt nincsenek kiemelkedő karakterek - hiszen egyszerű átlagemberekről szól -, azért a pincér mégiscsak az.
Fülöp Tímeáról tudni kell, hogy ő valójában táncos, és ezt tökéletesen meg is mutatja nekünk egy fantasztikus tangó keretében. Ő a harmadik özvegy és a legmisztikusabb, legérdekesebb karakter az egészben. A legfurcsább, hogy nincs szövege (még csak egy halovány krahács sem!), és tulajdonképpen nem sokat tudni róla, csak hogy piszok jól táncol, és mindenki döglik érte (szó szerint). Na meg, hogy minden szálat ő mozgat a háttérben.
Klem Viktor, Mészáros András, Pikali Gerda és Huzella Júlia az özvegyek és férjek szerepében mind nagyon jól alakítottak, kihozták a szerepeikből, amit ki lehetett. Róluk sokat nem írnék, mert lényegében nincs mit - nem mondanám, hogy sablonkarakterek, de túl sok információ nincs róluk.

A darab kronológiája sem a megszokott módon halad - ugyan, mi megszokott ebben a darabban? -, ugyanis szépen fel van borítva itt minden; az előzmények a második felvonásban jelennek csak meg, így eléggé elválik egymástól a két rész. Itt ugyanis a (még) élő férjek kapják a főszerepet, na meg a harmadik hölgy, és ha lehet (mert lehet), ez a része még elvontabb mint az eleje.

A plakát - az a nagy rózsaszín a cím alatt csontikákkal és banánhéjjal -, szóval a plakát volt az, ami először megfogott, és tudtam, hogy nekem ezt látnom kell. Akkor még nem tudtam semmit az előadásról, csak az ábrázolás alapján sejtettem, hogy valami mexikói dologról lehet szó. Az ott csücsülő banánhéj is megkapja a maga szerepét, ráadásul az egész színpadon uralkodó motívum az a mexikói papel picado (színes kis zászlócskák).

A zenéjéről csak annyit tudok mondani, hogy fantasztikus, és még sokáig ott csengett a fülemben! Megidézte azt a valódi mexikói hangulatot, egyszerre volt vidám, szomorú, misztikus és csalogató, közben pedig kifejezetten sötét és baljóslatú dallama volt.

A díszletet egészen egyszerűen oldották meg, mégis rendkívül hangulatos lett, ráadásul a szereplők tökéletesen ki tudták használni a teret és magát a díszletet is. Szabó P. Szilveszter könnyedén átrendezi az asztalokat, no meg a hölgyeket és urakat is, ha éppen arról van szó.

Maga a darab kifejezetten a halálról szól. Persze mi egészen más szögből közelítjük meg ezt a témát, mint Latin-Amerika, éppen ezért tűnhet furcsának az egész, egy kifordított valóságot kapunk. A halál itt nem félelmetes valamiként jelenik meg, sokkal inkább a mindennapi élet részeként, ebből lesz aztán a vicc lényegében, és ezen nevet a közönség.

Szóval. Ha már a győrieket is noszogattam picit színházjárásra, akkor most a váciakat, Vác környékieket is; uzsgyi-uzsgyi! Mert aki egy picit is fogékony a nem mindennapi darabokra, az szeretni fogja, sőt, még az is, aki valójában nem fogékony rá.

Az előadás sikeréről egyébként az is árulkodik, hogy mikor kb. 2 héttel a bemutató előtt elsiettünk a jegyekért, erősen imádkoztam, hogy egyáltalán kapjunk még.
És ha valakit sikerült felcsigáznom rá (mert ugye, ugye?), akkor február 27-e a következő előadás. Futi-futi.

A képek az előadáson készültek, forrás: www.vivalamusical.hu